Zene szól egész halkan vagy inkább hangosan? Nem tudom. De valami egészen különlegessel tölti meg a levegőt. Valami olyannal ami világokat köt össze. Tekintetem eközben a semmibe réved olyan módon, mintha mindet látni akarna.
Azt is, ahogy olvad a jég.
Volt egyszer egy parázslóan izzó bundájú, erős testalkatú, üveges tekintetű, sárga szemű kandúr. Nem volt áltagos, ugyanis felette nem járt el az idő, sosem öregedett meg, mindig ereje teljében volt. Jócskán már nem is tudja felidézni, mi volt az első dolog, amit életében először meglátott. Menekült már dinoszauruszok elől, ott volt az ősrobbanásnál, találkozott Ádám és Évával, hallgatta Jézus tanításait, Ő volt Kleopátra kedvenc macskája. Átúszta már a krokodilokkal ellepett Nílust a fél Európát átszelő Dunát, Amerikában a Mississippit, úszott a japán Uchiura – öbölben és az ausztráliai Bass – szorosban. Caesar egyik kedvence volt, segítette felfedezni Amerikát, ott barangolt a por verte utcákon, mikor útjára indult az első vonat, Amerika első elnökével is találkozott már, majd az összes többivel is, és úgy döntött egyszer, hogy jó neki azon a hatalmas, sokszínű szigeten.
Most, napjainkban New York utcáit taposta nesztelen, hatalmas mancsaival. Kelletlenül szippantotta be az autók által gyártott kipufogófüstöt és fáradtan tekintett az éjszakai fényekkel megvilágított emeletes ház rengeteg felé. Zavarta a sárgán fénylő szemeit a természetellenesen mechanikus fényzuhatag, így inkább feltekintett a selymesen sugárzó ezüst holdra. Emlékek kezdtek el benne kavarogni, mintha már találkozott volna azzal a hatalmas és felséges bolygóval – tán ott volt, mikor kivetült ebből a kék bolygóból, amin oly régóta tengette megszámlálhatatlan napjait?
Lopva be – belesett az üzletek ablakán, és figyelte az emberek mimikáját, az egymással való viselkedésüket. Érdekesnek találta, hogy manapság az emberek mennyi apróság fel tudnak háborodni, még olyanokon is, amiken az állatok csak nevetnek. Mert igen ám, az állatokban is van legalább annyi érzés, mint egy emberben, sőt…! Csak az emberek nem értik meg ezt, azért is van az a sok állatkínzás. Őt is kínozták már meg, de még hogy… Azt hitte, túl se éli, csak az volt a balszerencséje, hogy halhatatlan, így amíg meg nem unták z emberek, Ő addig tűrte a sanyargatást. Sok a gonosz ember… sokat látott már…
De mindegy is, hisz nem erről akar szólni az Ő története!
[Zene a további részekhez… hallgasd! :) : http://www.youtube.com/watch?v=C-sYFirfywY ]
Megunta az éttermekben egymással hangosan kommunikáló halandók bámulását, a továbbiakban már magabiztosan nézett előre az utcán, és úgy szlalomozott a hosszú lábak között. Egyszer nem figyelt oda, és egy kisfiú pont az orra elé pottyantotta le a vanília fagylaltját, a jéghideg édes massza már megolvadt cseppjei pont az arcára fröcskölődtek. Megtorpant, majd hallotta is a fiú kiáltását, Anya, a fagyim a földre esett!!! Anya!!! Jajj, de szép macska, hát Te meg ki vagy? A fiúcska épp azon volt, hogy megsimogassa a vörös macskát, mikor az anyja dühösen elrántotta. Ne nyúlj hozzá, ki tudja, milyen betegséget hordozhat!! Kapsz másik fagyit! És az anya már el is rántotta a fiút Tőle. Akkor a vörös macska érzett valami különöset. A hiányt. Annyira vágyott egy kis simogatás iránt abban a pillanatban, mint a szegény halandók egy falat kenyér után. De nem kapta meg…
Aztán megérzett valamit, mintha… Valaki hívná. De… az nem lehet, biztos csak képzelődik. Elhessegette gondolata elől a káprázatot, majd minden sejtés nélkül befordult egy sikátorba.
S ott meglátta Őt.
Ott ült az egyik összehajtogatott dobozon. Hófehér, ezüstösen csillogó, már-már túlvilágian előkelő és selyemfátyollal bevont bundájú, hideg és mégis melegséget árasztó kékszemű, rövidszőrű tünemény. A vörös macska először nem is akarta elhinni, hogy Ő ott van, azt hitte, hogy csak képzelődik. Aztán mikor megindult felé, és hozzásimult az egész teste az Övéhez, érezte, hogy valami elkezdődött, és talán nem is kell élete végéig – ami nem is lesz soha – egyedül tengetni a napjait. A fehér macskát leginkább a holdhoz lehet hasonlítani, Ő is ugyanolyan fenséges és káprázatos, mint az Égről figyelő hatalmas égitest. Tán ezt a tüneményt egyenesen a hold küldte számára, mert látta, hogy mennyire magányos? Talán maga a hold a fehér macska? Nem tudja, nem is akarja tudni, sem érteni, a lényeg az, hogy nincs végre egyedül, van Valaki mellette, és ez annyira boldoggá tette, hogy azt ember fel sem tudja fogni, sőt, soha olyat nem is érzett talán még ember. Sem állat. Sem s növények. Csak Ő, a vörös macska, és az Ő holdja, a fehér macska.
Különös és megmagyarázhatatlan kapcsolat kezdődött el ezután közöttük, egyikőjük sem hagyta el soha a másikat, mindig együtt voltak, együtt kerestek étket, együtt ittak, együtt menekültek az emberek elől, Ő pedig megvédte a fehér macskát, ha kellett. Bármi áron. Még, ha meg is sérül… Miért ne tette volna? Ő számára a legfontosabb… Más nem számít.
Teltek, múltak a hónapok, a nyári meleg átfordul a savanyúan hideg őszbe, a fák felöltötték narancsos, barnás ruhájukat, minden a meleg szín-kavalkádba öltözött, s valahol a vörös macska beleolvadt a levelek sűrűjébe. De Ő, a fehér macska még akkor is kitűnt a természetből, még akkor is, mikor az őszt felváltotta a tél, és minden abba a tiszta fehérbe öltözött, még úgy is, még a legfehérebb tájakon is kitűnt a holdszerű macska ezüstös és különleges csillogása, amit még az emberek is lopva megjegyeztek, megbámultak. A vörös macska kifejezetten büszke volt kedvesére, és csodálattal töltötte le annak tisztasága, előkelősége…
Teltek, múltak az évek, eltelt 5, majd 10 év, és észrevette a vörös macska, hogy valami nem stimmel, valami rossz készülődik. A fehér macska sokkal öregebb lett, legyengült és sovánnyá fogyott, akár egy kiéheztetett ló, bundája elvesztette azt az ezüstös fényességét, sokkal gyengébb lett. Hát persze. A fehér macska a fehérrel ellentétben nem halhatatlan. Ő sosem fog örökké élni, nem fog mindennap a vörössel lenni. A vörös macska örökké egyedül fog járni ezen a bolygón, és várni a fehér macska eljöttét. A fehér macskáét, aki már szinte járni is alig tudott, annyira legyengült. Eztán a vörös macska eldöntötte, hogy a fehér macskát támogatva elkíséri az Őt megillető legtökéletesebb nyughelyre. Szerencsére akkor már jó néhány éve elhagyták New Yorkot, most éppen egy mezőn éldegéltek. A vörös macska elvezette kedvesét egy tóhoz, s együtt leültek a tavat figyelni.
Tavasz volt, akkor a legszebb minden. Lefeküdtek egymás mellé, a fehér macska bágyadtan nekidőlt a vörösnek, és úgy figyelték a tó és az a körülötti nádas zaját, a fák életerős reccsenéseit, és legapróbb mozzanatát. A tó olyan egyenletes és tökéletes módon fodrozódott a felszínen, mintha Nekik járta volna a táncát, ami csak akkor lett feszült, mikor 1-1 zsenge ám életét elhagyó falevél finoman megpihent a felszínén. Hátuk mögött a magas fűből halk szöcskezenét hallottak, a madarak pedig kellemes zenét játszottak a két macska számára. Akkor ott, az volt a tökéletes… a legtökéletesebb és a legszebb pillanat, amit valaha is eltöltöttek egymással. Ám egyben az utolsó is [?].
Egyszer csak minden elcsöndesedett, a madarak és a szöcskék nem énekelték tovább tavaszi dalukat, a fák nem mozdultak többet, még a tó is felhagyott a fodrozódással. És a fehér macska sem mozdult többé.
A vörös macska megkövülten bámulta alvó kedvesét a tó előtt, egy pillanatra sem akarta elhinni, hogy vége, vége a boldogságnak. Próbálta ébresztgetni, de nem ment, a holdmacska többé nem mozdult. A vörös macska napokig ott feküdt mellette, ám mikor érezte, hogy tényleg vége volt, nem tehet már semmit, felállt, utoljára hozzáért még a fehér macskához, és elment. Sebesen szaladt túl a mezőn, túl New Yorkon, minél messzebb akart kerülni a múlttól, hisz az csak keserűség.
Nem bírta a tudatot elviselni, nem is akarta, túl sok volt ez Neki, ezer meg ezer gondolat tekerget a fejében, zaklatott volt és szomorú, ezeket az érzéseket most érezte életében először igazán, eddig nem is tudta, hogy mi az a miért. Csak szalad és szaladt, nem tudta, mi tévő legyen.
S újra csak teltek az évek, a percek megállíthatatlan sebességgel suhantak át az érzéseken, megállítani nem tudta senki ezt a folyamatot. Most az emberek már még gépiesebbek lettek, mint akkoriban, mikor a vörös macska megismerte a fehéret, gépek irányítottak mindent, az emberek műanyag ruhákban járkáltak, és az utcán minden harmadik élőlény valami robot volt… Már percek alatt át lehetett jutni egyik bolygóról a másikra, teljesen kifordult önmagából a múlt. Csak a vörös macska maradt a régi, bár hozzá kell tenni, hogy az évek alatt sokkal ridegebb lett és eltűntek belőle a szeretet érzései. Azok már minek Neki? Odaadta mindenét a fehér macskának…
Ismét eljött a tavasz, az a tavasz volt az eddigi legjobban hasonlító arra a bizonyos tavaszra… Nem tudta mi vezérelte akkor, nem tudta, hogy miért tette, de visszament ahhoz a tóhoz… egyenesen oda, ahol a fehér macska megpihent. Hirtelen előtört minden emlék, pedig volt már legalább 100 éve az egész, s mégis olyan érzés kerítette hatalmába, mintha pár órája történt volna az egész.
Hirtelen azt érezte, hogy nem akar tovább élni, mintha Számára is meg lettek volna már számlálva a pillanatok, úgy tekintett körbe, mintha az lenne az utolsó ebből a Földből, amit lát. Aztán nesztelenül odalépdelt ahhoz a helyhez, ahol utoljára együtt volt a holdmacskával, csendesen ugyanoda lefeküdt, becsukta szemét, és lepergett előtte az egész élete.
http://www.youtube.com/watch?v=y8Lk1gdrvM4&feature=related
A dinoszauruszok, az ősrobbanás, Ádám és Éva, Jézus tanításai, a fenséges Kleopátra, a Nílus hideg vize, a hosszan elnyúló Duna, a Mississippi, az Uchiura-öböl, és a megannyi víz, Caesar napjai, Amerika minden sorsfordulója, és New York is. A legutolsó, amit látott, egy gyönyörű, fehér, ezüstösen csillogó fátyollal bevont bundájú, kékszemű holdmacska volt, aki kedvesen hozzádörgölőzött.
Akkor és ott a vörös macska ezer- meg ezer narancsosan izzó csillaggá porladt szét, majd suhant fel egyenesen a hold köré, hogy örökké együtt maradhassanak, mert tudta jól a vörös macska, hogy csak a holdra kell néznie, és ott lesz a tündöklő fehér macskája is…
[ Ezt a Cowboy Bebop c. animeben elmondott történet alapján írtam meg…]
The End.
..Dóri..
Számítógép zúgás mellett zene szól halkan. Zsibbadtan meredek magam elé a monitor fényében. És egyszer csak macska. Ott ül a monitor tetején és a scanneren is. Eközben az éterben üzentek suhannak egyenesen felém. Ez aztán az információkkal teli világ, nemdebár…?
Boldog új évet Mindenkinek a fabulous five nevében! :) Még csak most kezdődik a buli. ;))
És köszönjük Daimoonnak, hogy: “fárasztott egész nap a hülyeségeivel” :))
Más: Boldog névnapot minden Fruzsinának! :)
